Amióta az eszemet tudom, imádok alkotni. Gyerekként órákat töltöttem anyukámnak segítve a játékházakban, ahol felfedeztem a varázslatot, ahogy egyszerű anyagokból a saját kezünkkel valami gyönyörűt hozunk létre. Ezek a korai pillanatok megtanítottak arra, hogy a kreativitás nem csak a végeredményről szól – hanem a folyamat öröméről is.

Ugorjunk öt évet előre, a pandémia csendes, bizonytalan napjaihoz. Mint oly sokan mások, én is otthon voltam, és kerestem a módját, hogy elfoglaljam a kezeimet és az elmémet. Komolyabban kezdtem ékszereket készíteni a barátaimnak, energiámat gyöngyökbe, újrahasznosított kávékapszulákba, dekupázspapírokba, festékbe és kabosonokba öntve. Az ő meleg visszajelzéseik és bátorításuk szikrát gyújtottak bennem – annyira, hogy elgondolkodtam,
„Miért ne oszthatnánk meg ezt az örömöt másokkal is?”

Így hát, a nappali munkám mellett, úgy döntöttem, belevágok. Ma már minden nyakláncom, karkötőm és fülbevalóm teljes egészében kézzel készül, szeretettel, türelemmel és mély szenvedéllyel, hogy a hétköznapi anyagokat hordható kis műalkotásokká varázsoljam. Minden darabnak megvan a maga kis története, és csak arra vár, hogy valaki az övének a részévé tegye.